Mó jól látja, a nyugdíjasokon is csattann az ostor. Sokon. 

Szegényeknek választaniuk kell, vagy esznek, vagy laknak.

De ez elsőrorban a mi szégyenünk, az idős nyugdíjas szülők gyerekeié, akik munkaképes létünkre hagyjuk, hogy így legyen. 
Államapuci nem tud többet segíteni annál amit mitőlünk kap, vagy lop. Vagy épp nincs olyan hangulatban.

Kezünkbe kell vennünk a hozzátartozóink sorsát. Ha kell, akár a blogolásról, meg az egyéb költséges önkifejező, önkitelsesítő hobbinkról is le kell mondanunk, 
mert megérdemlik.A nyugdíjasok. 
Akiknek a szíve és nem a nyugdíja sok. 
Ennél többet is. 
Ők is lemondtak értünk sokmindenről amíg mi voltunk rájuk utalva. 
Ideje, hogy jól visszaadjuk nekik a kölcsönkenyeret! 
Hogyazanyánknesirasson bennünket! 
Se magát. 

A háborgási energiáinkat ebbe fektessük inkább, mert mire kinyomozzuk, hogy odafönn ki mikor miért és mire lopta el a micsodát, és mire mindenkin háromszor verjük vissza ami jár nekik, 
addigra beledöglenek a szeretteink. 

Öngondoskodás. 
Ön gondoskodjon az ön hozzátartozóiról én meg az enyéimről. 
De segíthetünk is egymásnak. 
Csak ne a háborgásban, mert azzal előrébb nem jutunk. 
Ha van hová lépned, akkor lépj! 
De ha nincs, akkor ne legyél olyan mint a mózesvezette hülyezsidó, aki még az örökkévalóra is áthárította volna a saját sarát, ahelyett, hogy fölemelte volna a fogyókúrától agyongyötört vézna popóját, és billentyűzeten hízlalt ujjacskáit! 
Nehogy magadra vedd, mert nem neked szól! 
Az ilyenolyanamolyanoknak. 
Azok kapjanak észbe végre!! 
Különben odamegyek!